Egy libertinus naplója

Bár igazság szerint én a new left side-hoz már az old school kommuniszty felől érkeztem. Azért belátható, nem tipikus pályafutás az enyém (sem). Mert aligha tekinthető szokványosnak, hogy a '90-es évek legelején (nagyjából a Szovjetunió felbomlása után fél évvel) egy 15 éves srác be akarjon lépni a kommunista pártba. Hogy mi volt ezen gesztus - lázadás, polgár-és családpukkasztás, öncélúan akcionista ifjonti szembehelyezkedés a józanésszel és a világtörténelmi realitással? Ma se tudom pontosan.

Jóanyám mindenestre látványosan beájult, amikor tudattam vele: kiváltani szándékozom a munkáspárti tagkönyvet. (Ennek nem ideológiai okai voltak. Szüleim teljesen apolitikusak. Nem voltak pártagok '89 előtt, se utána. A muter szimplán aggódott, hogy belekeveredek valamibe. Csak annyit tudott: ezek szélsőségesek, akik üdvözölték a keményvonalasok moszkvai puccsát és a népirtó Miloseviccsel haverkodnak. Valszeg ugyanígy hátast dobott volna, amennyiben tíz évvel hamarabb születek. S a '80-as évek elején, a Jaruzelski-féle szükségállapot bevezetése után csatlakozni akarnék a szamizdatos ellenzékhez. Mely a kádárizmus normái alapján ugyanúgy extrém volt, mint a polgári demokráciában Thürmer)

Végül a régi elvtársak azért rúgtak ki, mert nekik is túl baloldali voltam – eszmeileg valahol Che Guevara, Pol Pot és a Fényes Ösvény tájékán + nemigen toleráltam a pártfegyelmet. (Kb. olyan lehettem nekik, mint a Jobbiknak a kukagyújtogatásra, tévéostromra, rendőrverésre vágyódó hungaristák.) Akkoriban még nem volt trendi sikk a globalofób nagytőke-és rendszerkritika. Fasorba se volt még az ATTAC, a Humanista Mozgalom, stb. Így a Thürmeréktől balra álló belpolitikai szekták, pártocskák, mozgalomcsírák rendezvényeire járogattam (KMP, BET, Baloldali Unió, Baloldali Alternatíva Egyesület, stb.), ahol lelkesen döntöttük a kapitalizmust. Tkp. ifjúkomcsiból lettem vad újbalos. Hogy aztán az évtized végére én, aki a '96-os orosz elnökválasztáson Jelcin ellenében még Zjuganovnak szurkoltam, teljesen kiábránduljak a népboldogító-világmegváltó, ordas eszmevilágokból.

Asszem, ez a totalitárius fertőzés nagyon is kellett. Hogy minden jobb-és baloldali utópizmussal szemben immunizálódjak. Kiderült: az idő bizonyos mértékig tényleg kizökkent, de nem lehetünk annyira gőgösek, hogy arra gondoljunk, kizárólag a mi privilégumunk helyretolni azt. Ez a mi (kétségtelenül gyarló, fogyatékosan döcögő) sártekénk mindig akkor vált pokollá, amikor mennyországot akartak csinálni belőle. Satöbbi.

Persze nem tud(hat)om. Mi lett volna. Ha a ’90-es évek legelejének Magyarországán létezik egy, a Munkásőrség elfekvő készleteiből felfegyverkező, illegális sejtekből álló terrorista hadsereg. Nem biztos, de lehet, hogy csatlakoztam volna hozzájuk. (A fizikumom nem biztos, hogy akadály. A Vörös Hadsereg Frakció tagjai is nádszál-törékeny csajok és szemüveges bölcsészek voltak.) Talán most életfogytiglani fegyházbüntetésemet tölteném. Mivel én képeztem volna ideológiailag az USA-nagykövet autóját levegőbe röpítő halálosztagot. Netán az elvtársaimmal vállról indítható rakétát lőnénk a NATO-tábornokot fogadó miniszterelnök kíséretébe. Elraboltunk volna egy nagymenő bankárt vagy gyáriparost. Hogy aztán a fejbelőtt tetemére egy csomagtartóban bukkanjanak rá. S végül önkezűleg röpítek golyót az egyik társamba, akiben NBH-besúgót gyanítok. Legendává válnék, az ATTAC-szimpatizáns bulák az én képemre maszturbálnának. Tényleg csak a szerencsés világtörténelmi csillagzat óvott meg attól, hogy gyilkos legyek? Vagy azért a szabad akarat is bejátszott?

De pont emiatt viseltetek bizonyos empátiával, amikor piromán, kődobáló, verekedő ifjú hungaristákat látok. Tudom, nagyjából milyen lelki fázisban vannak, a fanatizmusnak miféle toxikus gáza lepte be szürkeállományukat. Remélem, kinövik. Vagy nem.